A nevetés meghosszabbítja az életet!

Ha ez így van, akkor mindenkinek, aki macskát tart, kellene tartania kutyát is és fordítva. Sokan meglepődnek, hogy nekem - kutya létemre - van macskám, de az alábbi felvételt elnézve, szerencsére nem kell mindenkinek elmagyarázni, hogy miért.

Kb. ezer éve megígértem, hogy elmesélem Manka macska történetét. Így kezdődött:

Manka mese 1. rész: A megtalálás
Mankát egy napsugaras nyári hétvégén találtam egy parkoló kocsi alatt a lakótelepen. Már nagyon régóta, és nagyon keservesen nyávogott, de nem jött ki senkihez sem. Aztán jöttem én, és egyenesen hozzám szaladt, mintha a mamája lettem volna. Persze a gazdi visszafogott, mert nagyon izgatott voltam, de mikor az orrunk majdnem összeért, még én is visszahököltem ettől a bizalomtól.

Észrevehette, mert visszaszaladt. A gazdi kezdte bíztatni, és mikor újra kibújt, úgy látszott, hogy tőlem kevésbé fél, mint a gazditól, de azért sikerült felnyalábolnia. A fél markában elfért, olyan picike volt. Manka persze végig ordított, ami belőlem valami furcsa, óvó viselkedést váltott ki, amit sokáig ki is használt. Mikor a gazdi elvitte oda, ahol a többi macskát is etetik, azok azonnal kergetni kezdték. Nem durván, csak mintha meg szeretnék ismerni, de ő nem így gondolta (képzeljétek el, hogy akkorák vagytok, mint egy vajaszsemle és 3-4 idegen, felnőtt macska kocog a nyomotokban, gyanús érdeklődéssel). Végül átugrott a kerítésen és újra mellettem kötött ki. Egészen hazáig futott velünk, a többi macska a távolból diszkréten követte.

Aztán felvittük és megetettük, megitattuk és én macskául tanultam, de hogy miért tartottuk meg, azt majd később mesélem el. Tetszett a videó?