Manka mese 2. rész:
Nemrég ott hagytam abba, hogy megtaláltam Mankát, aki akkor még nem volt Manka, mert neve sem volt, csak egy kis nyávogó valami, ami nagy izgalommal töltött el, mert nekem ilyenem még sose volt. Plüsskutya, plüssmacska, plüssmackó igen, meg egy csomó csörgő és sípoló valami, amit rágni és rázni kellett, hogy megszólaljon, de ilyen! Magától nyávogott! - Egyfolytában. De nem szaladok előre, sőt itt egy kis előtörténet következik, miközben megszemlélhetitek, hogy dézsmálja meg Manka a linzerek tetején a porcukrot, amit imád és lesi meg - amúgy macska módra -, hogy van-e még valami a zacskóban. (Karácsonykor lenyalta a fáról a habkarikát is:-))
Macska-dézsma
Engem már kicsi koromtól nagyon érdekeltek a macskák, de míg én csak játszani szerettem volna velük, ők inkább ellenségesek voltak és megmorogtak, nekem ugrottak, amitől a frászt kaptam. Aztán egyszer találkoztunk egy kóbor szürke kandúrral, aki végre nem vett kutyába. Ez nagyon fura, met még azt is hagyta, hogy ott is(!) megszagolgassam. Dorombolt és hempergett nekem és játékosan a lábamat meg a pofámat kapkodta. Ezután, ha tehettem, elcsaltam a gazdit a macskosz felé, és nagyon szomorú voltam, ha nem volt a helyén, de ha ott volt, akkor egyenesen hozzám futott, pedig soha nem etettük. (Voltak ott még macskák, de azok valahogy nem akartak barátkozni.) Bár sokszor el akart bennünket kísérni, a gazdi nem engedte, nehogy baja legyen. Azt mondta, hogy ő már hozzá szokott a szabadsághoz, szomorú lenne a panelba zárva.
Mert akkor már a gazdi erősen gondolkozott, hogy kellene mellém valaki, hogy ne unatkozzam otthon, hisz hét emelet magasan csak a madarakat láthatom egész nap az ablakból. Kutyát nálunk csak egyet lehet hivatalosan lakásban tartani, ami esetünkben elég hülye szabály, mert én sem vagyok nagyobb, mint egy macska, na de ez van. Megint szóba jöhetett volna a nyúl, de a ha nyúl közelébe kerültem, tisztára felpörögtem, miközben az tisztára beijedt. A madarak dettó fel tudtak húzni. Egyszer már találtunk egy egész macskacsaládot, ami nagyon bíztató volt. A cicák nem szaladtak el, mert a mamájuk sem futott el, csak a félősebbek húzódtak hátrébb, egy-két bátor macs egész közel jött hozzám, de ha megmozdultam, visszaszaladtak. Ekkor mondta azt a gazdi először, hogy ha találok egy kismacskát, aki olyan kicsi, hogy még nem ijed meg tőlem, megtarthatom.
Persze azt tudnotok kell, hogy a gazdi nem akart a lakásba macskát. Neki már voltak macskái gyerekkorában, de azok kijártak. A macska szabad állat, szokta mondogatni. Így aztán még meg kellett győzni. Sajna fogadott nagymamim macskája sem vár meg soha, ha megpóbálom utólérni, de ez már egy másik történet...
